Elmúlás

Csak az létezik, amit látunk? Avagy mi van a halál előtt és után?

A halál szót minden felnőtt ismeri. Vannak, akik megélték szeretteikkel, és vannak, akik személyesen tapasztalták meg néhány pillanatra.

Érdekes kérdés, mégsem tartozik a beszélgetős témák közé. Családi körben sem gyakran kerül szóba, és úgy egészében jellemző, hogy az emberiség igyekszik minél távol tartani magát tőle.

Pedig a születés mellett a halál is egy „létforma”. Számtalan könyv, film, blog foglalkozik vele. Ugyanúgy a részünk, csak éppen a földi életünk előtti és utáni stádium.

Vajon a földön élő ember miért fél? És mitől fél? Mindenki mástól?

Természetesen bárki félhet, de azokra bizonyára inkább jellemző, akik nem vallásosak. Talán nem igazán éltek teljes életet vagy éppen nem a saját életüket élték a földön, vagy valakinek a hozzátartozói, és nem tudják elfogadni a születés, élet és halál állapotát. Azt, hogy a halállal valami új kezdődik. Ezek az emberek többnyire attól is félnek, hogy egyedül maradnak. Úgy gondolják, hogy a halállal mindennek vége van. Ezért félnek elveszíteni valakit.

Érthető, hiszen ezek egyike sem kellemes dolog. Attól viszont nem lesz könnyebb, ha arra gondolunk, hogy nincs itt, akit szeretünk!

Nem az számít, hogy most nem hallhatjuk a hangját, nem ölelhetjük, nem láthatjuk, és nem beszélhetünk vele, hanem hogy mennyire figyeltünk egymásra, amikor jelen voltunk egymás életében? Mennyire tudtuk félretenni a köztünk lévő ellentéteket, a nézetletéréseket, bosszúvágyat, és mennyire szerettük egymást a MOST-ban, nem tudva, mit hoz a holnap egymásnak?

Próbáljuk elfogadni, hogy ami hozzánk tartozik, azt sohasem veszítjük el!

Mindenki és minden, ami életünkben, mindennapjainkban szerepet játszott, velünk élt, az velünk is marad. Azt nem veszítjük el!

A halál komoly veszteség, de fontos, hogy valójában nem szakít el egymástól! Hiszen a halál csak a testet érinti! A fizikai test az, amit nem látunk vagy ölelhetünk többé, de a szellem és a lélek itt marad!

Persze ezzel általában nehezen tudunk mit kezdeni. Hogyan is tudnánk, amikor ezt nem tanítják meg nekünk, még csak nem is beszélünk róla, vagy ha mégis, akkor nagyon halkan, titokban, tabutémaként.

Én azt mondom, hogy bátran lépjünk kapcsolatba a szeretett emberekkel! Beszélgessünk velük, idézzük fel a közös élményeket, meséljünk bármiről, amiről szeretnénk! Gondoljunk arra, hogy valójában mindent hallanak és látnak, ami velünk történik! Gyújtsunk gyertyát, hogy a láng továbbra is égjen a szívünkben, és szeressünk, emlékezzünk!

Engedjük meg magunknak, hogy ha jólesne, akkor megéljük a veszteség, gyász mély igazi pillanatait is! Egy percig se szégyelljük az érzéseinket! Merjünk beszélni, írni róla vagy éppen nem beszélni, vagy ha úgy érezzük, könnyebb magunkban tartani!

Jó, ha tudjuk, hogy valójában a dolgok elvesztésének, helyzetek elmúlásának, és emberek halálának a megélése megtaníthat bennünket az elengedésre.